/Ha valakit jobban érdekelnek a részletek a szakdolgozat felhasznált irodalmain keresztül többet megtudhat./

A nagytáj éghajlata mérsékelten szárazzá, meleggé vált a honfoglalás kora körül. Ekkor az évi csapadékmennyiség és az élővilág teljes párologtatása (evapotanspiráció)  nagyjából egyensúlyban van. Azonban a nyári száraz és meleg miatt az élővilág életfeltételeihez megfelelő mennyiségű víz szükséges, ezért megnövekedik a vízfelvéte, a párologtatás, így növekszik a szárazság. Mégis a középkorban az Alföld területének kb. 40%-a időszakosan vízzel borított terület volt. Ezek rendszerint mélyebb fekvésű árterek voltak. A folyók éppen ott hagyták vizüket, ahol a legnagyobb szükség volt rá. A folyóhátak között kanyargó folyó árvízkor nagy területen terjedt szét (kb. 2 millió ha), így az akkori vízszint-ingadozás jóval kisebb – maximum 1 méter, de jellemzően 10 cm – volt, míg napjainkban a 6 méteres szintkülönbség sem ritka! A lassan levonuló ár, a lecsapoló mederben a fokoknál visszaömlött a folyóba, rendszerint ugyanazon útvonalon, melyen kiömlött. Az árvizek ideje áltagosan 4-5 hónap volt. Ez elegendő volt ahhoz, hogy az árvíz közeledtével a környező földekről elszállítsák a szénát és a szalmát, de meglehetősen rövid volt ahhoz, hogy az ártér elmocsarasodjon (Andrásfaly, 2007). Az, hogy a földeken állt a víz, elősegítette, hogy dús füvű legelők jöhessenek létre. Az árterek nem voltak művelhető földek, azonban rengeteg haszon jutott általa az itt élő embereknek: gyümölcsösök, halgazdaságok, méhészetek, állattartás, füzesek voltak jellemzőek.

A középkori Magyarországon a fokgazdálkodás volt jellemző, mely a folyóhátak kanyarulataiban fokok nyitásával működött, azaz az ember tudatosan árasztotta el az alacsony árteret. A fokgazdálkodás „melléktermékeként” jöttek létre a lápok és mocsarak, ha beleavatkozott is az ember, ha nem, ezek akkor is megtalálhatóak.

Ennek a gazdálkodásnak egyik előnye, hogy az áradáskor kiömlött vizeken a halak a kiáradt vízben ívtak, majd hetekkel később a főfolyóba visszahúzódó víznél, a fokoknál elhelyezett rácsot (csegék, cégék) leengedve, a nagyobb méretű halak fennakadtak, a kisebbek a folyóba visszajuthattak. Ez azzal járt, hogy a nagyobb halak a kisebbeket alig zsákmányolták. A Dunán főleg a viza halászata volt értékes. Herman a magyar „őshalat”, a Marsilius Danubiusát tíz mázsásra becsüli, mely az anyatengerében húsz mázsásra is megnőtt (Herman, 1980). Ennek ellenére már a későbbi kisebb egy-két-három mázsás vizát is már bámulat tárgyát képezte a 18. században (lecsapolások után!) a mázsás tömegével és rendkívül ízletes húsa miatt is. Ez a faj mára már eltűnt erről a szakaszról. Valójában ez a fajta halgazdaság „pozitív kitermelést” hozott, mert minden évben nőtt a halak száma, a folyók élővilágának sokfélessége is jóval nagyobb volt, s ez által a madarak száma és változatossága is messze felülmúlta a jelen állományait, pláne halaink sokfélessége és mennyisége. Nem véletlen terjedt el a mondás a XV. században Galeotti Marzio révén, miszerint: „Magyarországon a folyók két rész vízből és egy rész halból állnak.”
Rendkívül nehéz összeszedni azokat a fajokat, melyek még a lecsapolások előtt élhettek a vizekben. Már a halak rendkívül változatossága is ámulatba ejtő: csík (és az „ásott hal”), póc vagy pecehal, nagy harcsa, apró kárász, csuka, nagy kárász, compó, bobály, viza, ponty, balin, tok, pisztráng, pérhal és ezek különféle fajai. Az alábbi kisebb és nagyobb testű állatokkal találkozhatnánk, ha a csíkász-pákászbirodalom élne még: csíkbogár, tarajos gőte, nagy pozdorján, szitakötő, kecskebéka, tányércsiga, gyöngyös vízicsirke, bölömbika, szárcsa, nádi ölyv, ruca, gém, bíbic, nádi veréb, halászcserék, nyúl, róka, vadmacska, menyét, fogoly, nádi sármány, fenyőrigó, pinty, kenderikék, mezei veréb, kócsag, lósirály, vadlúd, nádi pók, vízi patkány, güzü, piócák, teknősbékák, vízi kagylók, rákok ez további fajai. A székelység területén pisztángos és pérhalas patakokat találhatunk, de itt nyüzsöghetne az apróka, a fürge, a cselle, a botos köntöle, a lógga, az ingola, a kándró, a géb s a sármászó szaka. A vízi növényzet Belső-Magyarországon is rendkívül gazdag ekkor: nád, gyékény, káka, zsombékosok, páfrány, lápi csillagvirág, vízi menta, nádüstök, cseret, sás, vízi lencse mely elborítja az árteret. Itt éltek a pákászok és a csíkászok. A természettel együtt. A vízi növényzetet ekkor rendre felhasználták házépítésre, pákász-hajlék felhúzására. A halászat igen nemes mesterségnek dívott a lecsapolásokig. A szigonyos halászoknak olykor négy mázsás(!) harcsákkal kellett küzdeniük, hogy végre a szárazra vethessék az óriási bajuszos halat.
A pákász élt a legszabadabban országszerte. Nem volt jobbágya senkinek, nem tartozott egyik községhez sem, nem eskették talán soha élete párjával és harangszóval se temették talán. A pákász birodalma a mocsár és láp volt. Ezeken a területeken egyetlen út sem vezetett, de a pákász jól ismerte a területét, és bográcsért, puskaporért és egyéb istenadta holmikért szívesen kalauzolta az utazókat, s mutatta meg a vadászoknak a legjobb helyeket. Háza nem igen volt, olykor épített félig-meddig földbe vájt kunyhót (később lesz szó bővebben a hajlékokról). A pákász jól ismerte az állatokat és növényeket, s ebből amint felkelt, s kinézett a földjére, észrevette a csigákat, a szúnyogokat, a madarakat, de hallotta is őket s már tudta is, hogy milyen időre számíthat vagy jön-e áradás, netán apadás.
Néhol a lápos földekből halastavakat alakítottak ki; folyamatosan megújuló vizeket vezettek a tavakba a folyókból, melyek egészen a török hódoltságig fennmaradtak (Knipl–Sümegi, 2011). A halak bőséges táplálékot szolgáltak és egyszerűen, sózással és fénytől védett, száraz, hideg helyen, vagyis földbe mélyített pincékben, és hordókban tárolták.
A halász-céhek mestereit megeskették, hogy tudományukat sehol nem adhatják ki. A magyarság példátlan türelmességére az ad tanúbizonyságot, hogy a beszármazott német mesterek németül mondhatták az eskü szövegét, a reformátusoknak pedig a „Szűz Máriát és minden szenteket” kihagyták (Herman, 1980). Ezeket a szövegeket még megtalálhatjuk eredeti formában (komáromi céhláda iratai). Sajnos, a céhbe lépésről egyéb megemlékezések nem maradtak ránk. A török hódoltság után a XVII. században Komárom városa nyert császári szabadalmat, s erről a díszes okirat a hivatalos latin nyelv mellett az akkor „uralkodó” német nyelven is megjelent (Herman, 1980).  Bár a magyar halász a „tanyavetést” nem az írott rendhez alakította, neki a kimondott szó mindig többet jelentett, s íj rendeletekkel kezdte meg az osztrák uralom a magyarságot fojtogató játékba hajszolni. Később a lecsapolásokkal tették talán örökre tönkre a rendkívül gazdag természeti és gazdasági értékekkel bíró gazdálkodást. Mára a folyó menti falvakban alig találhatunk „hivatalos” halászt, a folyókból eltűntek a halak, rákok, a növényzet szikes pusztasággá vált (melyet a mai természetvédelem oly nagyon őriz!), s így az állatvilág gazdagsága is jelentős mértékben lecsökkent.

A XI és a XIX. század közti gyümölcsösökről, szinte minden fellelhető információt összegyűjtött Takáts Sándor, a jeles tanár és történettudós, aki a levéltári adatok feldolgozásával rengeteg, addig meg nem említett információra hívja fel a figyelmet ez időben. Például Mária királyné a magyaroktól hozatja Németalföldre a telelő gyümölcsöket, I. Ferdinánd és Miksa királyok kertjeibe is magyar csemetéket kéretnek, továbbá rendkívüli agrobiodiverzitásunkról (a mezőgazdaságban használatos növények változatosságáról) ad tanúbizonyságot, hogy rengeteg fajta gyümölcsöt: alma, körte, szilva, gesztenye, telelő dinnyék, és szőlő-féléket említ (Takáts, 1979). A továbbiakban beszámol a Habsburg császári csapatok pusztításáról, akik a XVII. század végén a gyümölcsösök kerítéseit elégették, a jobbágyok oltványait és fáit kivágták s ezzel a magyar gyümölcs-kultúra pénzben kifejezhetetlen és érzésben is igen fájó károkat szenvedett.

Sok esetben a Dunán hajómalmokat telepítettek, melyek a természeti környezetet nem befolyásolták. A folyó sodrásával nyert mozgási energiát felhasználták a gabona őrlésére. Viszont, ha nem állt rendelkezésre nagyobb folyó, akkor az emberek a folyók vizét elvezették, hogy így nagyobb esést teremtsenek ahhoz, hogy az a malom kerekeit meghajtsa a víz. Ez volt a malomcsatorna, és a rátelepített vízimalom.

A jobbágyság szabadon használhatta az árterek földjeit, vizeit és erdőségeit, mely ismeretlen paraszti jog volt Nyugat-Európában (Andrásfalvy, 2007). Az erdőségekből csak az elkorhadt, élettelen fákat hordták el maguknak. Több erdő azonban kipusztult a szabálytalan erdőhasználat következtében, s aki nem megfelelően használta az erdőségeket súlyos következményekkel számolhatott. A jobbágyságot, a 16-17. században kötelezték (egyfajta adóként) vadászatra is, leginkább rókára, nyúlra, s császármadárra (Takáts, 1917). Viszont Mária Terézia urbáriumában (1767-től) a jobbágyságot megfosztotta erdeitől és legelőitől, ezt a jobbágytelek tartozékának minősíti, s többek közt megfosztotta őket a halászat és vadászat jogától s a folyószabályozásokkal pedig a fokokat később megsemmisítik (Andrásfalvy, 1994). Így tűnt le szépen lassan a pákászok gyönyörű birodalma, s később már csak csőszködésből éldegélnek. Az így tönkretett gazdák Amerikába vándoroltak a jobb megélhetés reményében a 19. században, s ennek következményeképp „… kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk…” .

Az idegen uralkodók így tették csöndben, lassan, módszeresen tönkre az országot...
 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.