|
Az igazi szegény legények rövidítve
Fekete Bence 2014.02.05. 20:39
Takács Sándor – Bajvívó magyarok
Az íróról: A kiváló történelem-, latintanár és piarista pap írásait kortársai hamar elismerték, miután a kormány 1898-ban kiküldte, hogy részt vegyen a volt udvari kamarai levéltár szétoszlási munkálataiban, a magyar anyag kiválasztásában… Takács felteszi, elegendő-e arról beszélni, hogy Magyarország a XVI-XVII. században Európa védőbástyája volt a török ellen? Nem lenne e találóbb a „két pogány közt egy hazáért” formulája? Vajon nem két malomkő közt őrlődött a nemzet, nem fenyegették-e az osztrákok is a magyarság ügyét, akár nemzeti létét is? A hódoltság megpróbáltatásai, a törökök kegyetlenségei, véli és bizonyítja, nem voltak szörnyűségesebbek, nemzetpusztítóbbak, mint a Habsburgok magyarellenessége – sőt!
Az igazi szegény legények rövidítve
A magyar katonát a XVI. és XVII. században külföldön, idegen írók minden magasztalásokkal elhalmozzák. Azt írják „a hazaszeretet igazi magyar virtus!” A Temesvárban körülzárt Losonczy István közvetlenül halála előtt írja volt nemzetének: „Én az én Istenömhöz való jó hitömben,… az élő Istennek segítségével meg nem fogyatkozom, de ha Magyarországon akartok lakni, idegen embörre dolgotokat ne bízzátok; mert az magyarokat semminek veszik; szömömmel látott dolgot mondok; nyilván nem szánja sem országunkat, sem mimagunkat!” (Ugye, mennyire igaz ez ma is!)
A végházakban és kastélyokban csak úgy zengtek, és énekeltek a hegedűsök és lantosok, de már senki nem tudja megmondani mennyi gyönyörű dal, vers és fohász porlad a családi levéltárakban. Egy végbeli vitéz például így fohászkodik a magyarok Istenéhez: „… Kezembe adod még én ellenségeimet,/ ki mostan elhordja édös nemzetömet,/ szertelen pusztítja szép zsíros földemet,/ gyakorta levágja erős vitézünket.” Egy másik vitéz így kesereg: „… Azért kell tisztelnünk pogányokat, gyilkosokat, paráznákat, bálványimádókat… Elvevéd tőlünk országunkat, királyunkat, földhöz veréd az mi koronánkat, szemed elől veted a mi áldozatainkat… Lássák meg az pogányok, hogy mirólunk gondot viselsz, kiket szent igéddel legeltetsz, és noha megbántottunk, tetűled el nem vetsz.” Felemelő és lelkesítő mindaz, ami a végbeliek életéről, küzdelmeiről s igaz magyarságról ránk maradt. Pedig még nem is tudjuk mennyit kellett nélkülözniök, mennyit szenvedniök, akkor még inkább értékelnünk kell mindazt, ami a végbelieket a magyar nemzet büszkeségévé, féltett kincsévé s egyedüli reményévé tette.
Ezen harcosaink jó része a hódoltság területéről elűzött nemességből került ki. Ezeknek semmijök sem volt, s ha zsoldot nem kaptak éheztek. „Az szegény nemesség – írják 1550-ben – igazán elbúsult; mert olyanok vannak bennök, hogy éhen is meghaltak, … de azért helyüket megállják.” Régi magyar mondás, hogy a szegénység nagy emberséget gyaláz! A végbeliek lelkes életét is a szegénység tette tönkre. Az éhség és a nyomorúság olykor megölte a lelkesedést. „Nincs ország – írják a végbeliek –, ahol a küzdő vitézekkel oly keveset törődnének, mint nálunk.” „Ausztria főurainak vadállatjait – írja Lippaí érsek – jobban élelmezik, jobban gondozzák a végházak hadinépét. Tudott dolgok, hogy a magyar gyalogosnak havi két forint, a huszárnak három forint volt a fizetése. Ebből kellett ruhát, fegyvert szereznie, ebből kellett magát, családják és lovát ellátnia… a császári lovasnak havi tizenöt forint, s élelem járt. Pedig a császári nehézlovasnak a török ellen aligha vehették hasznát… A bécsi kormányszékek mégis németekkel rakták meg a végházakat, s magyar katonát rendesen sosem fizették.”
Tudott dolog, hogy a szegény katonák zsoldjukat felerészben posztóban kapták, de még a magyar sing és a brabanti rőf közt is csaltak. Katonáink nemegyszer lemondtak többhavi zsoldjukról, ha fizetésüket készpénzben kapják, de legtöbbször azt sem kapták meg, s így a szegény katonák sóhajtva kiáltották: se pénz, se posztó!
I. Ferdinánd és Miska idejében is nagy volt a fizetetlenség, de az elviselhetetlen nyomorúság Rudolf uralkodása idején szakadt a szegény végbeliekre. A magyar vér mérhetetlenül olcsó lett. Az ország nyugati részein volt a legrosszabb a helyzet. A keleti részeken a szepesi kamara fizetvén a végháziakat, azonban Rudolf uralkodásakor megesett, hogy ötven-hatvan hónapon át mit sem fizettek. A kanizsaiak jelentik, már éhhalál is volt köztük. „Ezután – írják – miután most, hogy ruhátlanok vagyunk s nincsen mivel ruházni magunkat, hideggel kell meghalnunk!” Pálffy Miklós írja: „… Az ellenség is penig jó szívet és bátorságot veszen rajta, ha látja, hogy őfölsége régi szolgáit éhhel hagyják halni…” Sok végbeli vitéz otthagyta a szolgálatot az elviselhetetlen körülmények miatt. A harmincas években a birodalmi segélyek teljesen elmaradtak. Bakács Sándor főkapitány jelentette 1620-ban, hogy a keszthelyi őrség tizenegy év óta semmi fizetést nem kapott… „Ha – írja Esterházy – végsőkig elkeseredik a vitézlő nép, mindegy neki, kötéllel vagy éhséggel kell-e elpusztulnia, de oly dolgot cselekszik, amit sok mérő búzával sem lehet felváltani.” A szentgróti és béri vitézlő rend írta 1676-ban Batthyányinak: „Botokkal s csaknem mezítelenül kölletik őfelsége kapuit őriznünk.” Zichy István győri vicegenerális arra kérte a haditanácsot, hogy legalább csizmát adjanak a szegény hajdúknak; mert mezítláb járnak, s télen elfagy a lábuk.
A Habsburgok politikája s a bécsi kormányszékek magyargyűlölete, amint láttuk, először koldusokká tette a magyar katonákat. Majd 1671. december 11-én császári rendelet szerint mintegy nyolcezer végbelit fizetés nélkül szélnek eresztett. Ez azonban felkelést okozott, s a soproni országgyűlésen visszavonták a rendeletet.
A háború szerencsés bevégzése után Bécsben nyíltan hirdették, hogy a magyar végbeliekre már nincs szükség, s az újonnan építendő várakba német és rác katonákat kell helyezni. Aztán hozzáfogtak a régi magyar végházak lerombolásához.
Akaratlanul is feltevődik a kérdés, vajon Magyarország nem bírta-e fizetni saját katonaságát? „Ha – mondják a magyar rendek – Magyarország maga rendelkezhetik a bevételével, minden katonáját rendesen fizetheti. Sajnos! ebbe az udvar sohasem egyezett bele. Minden, ami nagyobb jövedelmet hozott, kivett a magyar kamara kezéből, s Ausztria javára fordította…. A magyar kincstárnak a puszta nevén kívül egyebe sem maradt”.
Több adattal is beszámolnak a Habsburg főurak, királyok és Mária özvegy királyné százezernyi forintokat húztak Magyarország jövedelméből. A bányák jövedelmét imigyen osztotta szét Bécs maguk között: „a főhercegeknek csupán Mikulásra évenként négyezer körmöci aranyat utalt ki az uralkodó!”
Szegénylegényeink, ha bajtársuk török fogságba esett inkább lemondtak több havi zsoldjukról társuk szabadon bocsátására, készek voltak mindenüket feláldozni társuk szabadon bocsátásáért, pedig betevő falat is alig volt. Az 1670. évben a pápai vitézlő rend néhány száz tallért gyűjtvén, két főlegényt Sárospatakra küldött, hogy onnét papot s mestert hozzanak. A végbeliek nem csak papokat és mestereket tartottak, de templomokat is építettek. (Erről is bőségesen maradtak ránk adatok.)
(Hát nem ismerős a helyzet?)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó